Gonda–Vancsa Viki vagyok, kétgyermekes édesanya.
A Mesetündér nem egy elméleti módszerből született, hanem a saját családi
életünkből – abból az időszakból, amikor mi is pontosan ugyanazokkal a
dilemmákkal szembesültünk, mint ma nagyon sok szülő.
Amikor megszülettek a gyerekeim, már egy olyan világba érkeztünk, ahol a
telefon, a tablet, a televízió és a különböző „gyerekeknek szánt” tartalmak
természetes módon voltak jelen körülöttünk. Nem külön döntés volt, hogy
belépnek az életünkbe – egyszerűen ott voltak.
Mi pedig, sok más szülőhöz hasonlóan, azt gondoltuk, hogy tudatosan
kezeljük ezt a helyzetet. Figyeltünk arra, hogy a gyerekeink ne töltsenek sok
időt képernyő előtt, próbáltunk kereteket tartani, és kifejezetten olyan
tartalmakat választottunk, amelyekről azt hittük, hogy értéket adnak:
népmeséket, zenéket, „fejlesztő” meséket, korosztályos tartalmat.
Utólag visszanézve két nagyon fontos dologban tévedtünk.
Az egyik az volt, hogy azt gondoltuk: ha a tartalom minőségi, akkor az nem
lehet igazán káros. Ma már pontosan látom, hogy bármennyire is igényes egy mese
vagy egy műsor, semmi nem tudja helyettesíteni a valódi kapcsolódást, az együtt
töltött időt és a saját tapasztaláson keresztül megélt élményeket és azt a
tényt, hogy közben nem mozognak, sem a testük, sem az agyuk.
A másik tévedésünk az volt, hogy azt hittük, kontroll alatt tartjuk a
képernyőidőt. Volt egy rendszerünk: reggel fél óra, este fél óra. Legalábbis
elméletben. A valóságban azonban ez időnként elcsúszott. Egy-egy nehezebb nap,
betegség, utazás vagy egyszerűen csak a fáradtságunk miatt néha több lett
belőle. És ezek a „kivételes alkalmak” idővel egyre gyakoribbá váltak. És itt
nem csak az idő lett az ellenségünk, hanem az is, hogy a gyerekek nem tudják a
zűrzavaros rendszert lekövetni, és ezzel még inkább összezavartuk őket, majd
elvártuk, hogy megértsék azt, aikor nincs kivételes helyzet…és jött az újabb
adag frusztráció tőlük is, és tőlünk is, bennünk is.
A változást nem egyik napról a másikra vettük észre. Először apró jelek
jelentek meg. Egyre nehezebb lett kikapcsolni a mesét, egyre több ellenállás,
düh és feszültség jelent meg, amikor véget ért az idő. Idővel pedig már nem
lehetett nem észrevenni: mintha egy olyan dologtól kellett volna megválniuk,
amihez erősen kötődtek.
Emellett elkezdtek olyan viselkedési mintákat átvenni, amelyeket a
képernyőn láttak. A beszédstílusuk, a reakcióik, egymáshoz való viszonyuk
sokszor olyan irányba változott, ami számomra nem volt elfogadható. És bár ezek
„gyerekeknek szánt” tartalmak voltak, sokszor olyan dolgokat láttam vissza,
amiket biztosan nem akartam átadni nekik.
És akkor még nem beszéltünk… a
YouTube Kids világáról, az agyzsibbasztó tartalmakról, az eltűnő, majd
újra megjelenő csatornákról
Hiába töröltem. Hiába tiltottam. Mindig jött új.
Ezzel párhuzamosan, Életmód és Életviteli coachként egyre több tudást
kezdtem el megszerezni az idegrendszer működéséről, a dopamin szerepéről, a
fejlődési szakaszokról és arról, hogy milyen hatással vannak a különböző
ingerek a gyerekekre. Ezek az információk lassan összeálltak bennem, és egy
ponton egyértelművé vált: változtatnunk kell.
Ez nem egyik napról a másikra történt. Mi is végigmentünk a
szabályalkotáson, újraszabályozáson, próbálkozásokon – és sokszor azon is, hogy
egyszerűen feladtuk. Tudom, mit gondolsz. „Miért adtátok oda?” „Miért nem
vettétek el hamarabb?” Igazad van. De a múltat nem tudom megváltoztatni. Azt
viszont igen, hogy most mit teszek.
És tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel.
Amikor már nem bíztam a saját erőmben, külső segítséget “kerestem”. Így
született meg a Mesetündér ötlete.
Az első tapasztalatainkat még csak megosztottam a közösségi felületeimen,
de a visszajelzések szinte azonnal megérkeztek. Egyre többen írták, hogy
hasonló helyzetben vannak, és hogy ez számukra is kapaszkodót jelenthetne.
Ekkor kezdett el bennem megszületni az a gondolat, hogy ezt a tapasztalatot
érdemes rendszerezni és mások számára is elérhetővé tenni, ez már nem csak
rólunk szól.
Elkezdtem formába önteni. Beszélgetések. Ötletelések. Támogatók. És
végül a Szupererőd Alapítvány „Mindenkinek jár egy álom” programjának
támogatásával kapott valódi formát.
Őszintén? Első kören én ezt az egészet alábecsültem, azt hittem, „nem nagy
dolog”.
Az alapítvány támogatása és a visszajelzések viszont azóta is azt mutatják:
nagyon is az.
Azóta a saját életünkben is folyamatosan tapasztaljuk a változásokat.
A gyerekeim hetek alatt megszokták, hogy nincs képernyő.
Elkezdtek újra játszani – együtt és egyedül is.
Több lett a béke, az együttműködés. Több lett a közös idő.
Több lett a beszélgetés. Több lett az
élmény
Kreatívabbak lettek
Több ötletük lett
És újra tanulnak unatkozni
Mert igen…a gyerekeknek szükségük van az unatkozásra.
Családként több minőségi időt töltünk együtt, többet beszélgetünk, többet
játszunk, és több közös élményt szerzünk. Megtanultuk képernyő nélkül is
megélni a hétköznapokat, legyen szó betegségről, utazásról vagy egyszerűen egy
átlagos napról.
Talán az egyik legszebb változás az volt számomra, amikor újra elkezdték
észrevenni a világot maguk körül. Azokat az apró részleteket, amelyek mellett
korábban egyszerűen elsiklottak.
Fontos azonban kimondani: mindez nem történt volna meg, ha mi, szülők nem
változtatunk a saját szokásainkon is. A Mesetündér nem csak a gyerekekről szól,
hanem ugyanannyira rólunk is – a jelenlétünkről, a döntéseinkről és arról, hogy
milyen mintát adunk át.
A Mesetündér számomra nem egy tiltásokra épülő rendszer, hanem egy eszköz.
Egy lehetőség arra, hogy visszataláljunk egymáshoz, és újra felfedezzük azt az
egyszerű, mégis nagyon értékes gyerekkort, ami nem képernyőkön keresztül
történik.
