A Mesetündér nem egy üzleti ötletből született. Hanem abból a pillanatból, amikor anyaként úgy éreztem: valamit lassan elveszítünk. Nem egyik napról a másikra történt. Nem volt egyetlen nagy fordulópont. Csak apró dolgok. Egyre több vita. Egyre nehezebb kikapcsolni a mesét. Egyre több alkudozás. És közben egyre kevesebb valódi jelenlét. Azt éreztem, hogy a képernyők lassan több helyet kapnak a családi életünkben, mint amennyit valójában szeretnék.
És őszintén?
Volt egy pont, amikor már nem bíztam teljesen a saját erőmben. Úgy éreztem, valami külső segítségre van szükségünk ahhoz, hogy újra egyensúlyt teremtsünk a családunkban. Így született meg a Mesetündér ötlete. Először csak játék volt. Egy történet. Egy különleges kis „segítő”, aki segített kereteket adni a képernyőhasználat köré. De valami egészen különleges történt. A gyerekeim hetek alatt megszokták, hogy nincs folyamatos képernyő. Elkezdtek újra játszani. Együtt és egyedül is. És közben lassan valami más is visszatért az életünkbe.
Több lett a nyugalom. A beszélgetés. Az együtt töltött idő. Az együttműködés. És ami talán a legszebb volt számomra… újra elkezdték észrevenni a világot maguk körül. Az apró részleteket. A saját ötleteiket. A kreativitást. Az unalmat is. Mert igen… a gyerekeknek szükségük van az unatkozásra.
Az első tapasztalatokat még csak megosztottam a közösségi felületeimen. Nem gondoltam, hogy ebből bármi nagyobb dolog lesz. De szinte azonnal érkezni kezdtek az üzenetek.
Szülők, akik ugyanezzel küzdöttek. Anyukák, akik kapaszkodót kerestek. Családok, akik azt érezték, hogy a képernyők lassan átveszik az irányítást a mindennapjaik felett.
És ekkor értettem meg, hogy a Mesetündér már nem csak rólunk szól. Hanem sok-sok más családról is. Elkezdtem rendszerezni a tapasztalatainkat. Beszélgetések, ötletelések, támogatók és rengeteg munka után a Mesetündér végül valódi formát kapott.
Ebben hatalmas segítséget jelentett a SzuperErőd Alapítvány „Mindenkinek jár egy álom” programjának támogatása is.
Őszintén?
Az elején alábecsültem ezt az egészet. Azt hittem, „nem nagy dolog”. De a családok visszajelzései azóta is újra és újra azt mutatják: nagyon is az. Mert a Mesetündér valójában nem a képernyőkről szól. Hanem a kapcsolódásról. A jelenlétről. A közös élményekről. És talán ez a Mesetündér valódi varázsa. Nem az, hogy elvesz valamit.
Hanem az, hogy visszaad.
